Megérkeztünk Grünau im Almtal központjába, a turista irodában megint prospektust kerestem és találtam is egy érdekes könyvet különféle múzeumokról. Van benne pár falumúzeum is, biztosan érdekes lehet. Az állomásnál parkoltunk. Kellemes, ideális kiránduló idő, de a magas páratartalom már itt is érződött.

Az  Alm  folyó is elég hideg , úgyhogy gondoltuk ma  nem nagyon fogjuk a lábunkat  áztatni.

(Hát de....csak egy kicsit másképp történt.) Az új hátizsákom első útja, igyekszem összeszokni vele. Egy elkerített rész mellett mentünk , ahol különböző állatok éldegéltek, tyúkok, libák, gyöngytyúkok. Innentől végig meredeken felfelé vezetett az utunk. Ez nekem „fekete öves” túra volt, mint végül kiderült, jó sok buktatóval és nehezítéssel. A táblára 2 és ¾ óra volt kiírva.

Rengeteg kis ciklámen virágot láttunk, én nem tudtam, hogy vadvirág, de kisebb mint a boltiak. Különféle táblák jelezték az irányt, némelyik nagyon szellemesen. Nagyon ritkán lehetett látni a fák közül a hegyeket, de olyan nehéz terep volt, hogy konkrétan szétnyavalyogtam az agyam. Tudomásul vettem, hogy edzettebbnek kell lenni egy ilyen túrához. El is határoztam, télen mindenképp edzeni kell a következő szezonra!!! Ez is egy gyökér-út, de ez iszonyatosan meredek. Sehol egy pad, de már annak is örültünk, ha mindketten közel egy szinten meg tudtunk állni egymás mellett. Néhol leültem egy gyökérre, vagy egy nagyobb kőre. Találkoztunk két fiú+ két kutya csapattal, aztán egy nagyon izmos vádlijú lánnyal, majd a hegytetőn még egy pasi+kutya párossal. Nem volt tumultus ( nem véletlenül). Tulajdonképpen egy nagyon keskeny, egyszemélyes ösvényen kellett végigmenni. Nagyon sűrűn voltak a jelzések, más irány szinte lehetetlen. Nagy koncentrációt igényelt,  legalábbis  tőlem  biztosan.   Nem tudom, hogy sikerült ennyit  rinyálnom  közben.

( Hááát igen! Tehetséges vagyok!) Egy vicces tábla nagyon tetszett, ami igazán találó: Hosenboden noch sauber? Ekkor még nem sejtettük mi vár ránk. Itt már 920 méternél jártunk, 1000 méter körül írta, hogy félidőnél vagyunk. Próbálgattam mondogatni magamnak, hogy az út a fontos, nem a cél, de valahogy nem tudtam meggyőzni magam. 1135 méter után jött egy szakasz, ahol kötél volt kifeszítve segítségnek, ez egy sziklás rész, csak így lehetett felmászni. Érdekes és izgalmas, na meg fárasztó. Aztán jött a felirat (vagyis mi mentünk a felirathoz, de még hogy….és mennyit!) 35 perc van még. Én nyávogtam kettőnk helyett is, próbáltam levenni a terhet mindkettőnk válláról. Innen már volt ám kilátás. Aztán még meredekebb sziklás, köteles, mászós. A 35 perces táblánál találkoztunk a két pasi+két kutya csapattal, ők már lefelé jöttek. Az egyik pasi odaszólt nekem, hogy mindjárt sikerül, azért az a mindjárt még elég hosszúnak tűnt. Felértünk végre! Nagy kereszt, füzet, beírás, evés, gyönyörű kilátás…….

Egy másik irányba indultunk lefelé, ami lankásabbnak látszott. Vagyis jól megterveztük, mert az nagyon fontos, hogy legyen mindig több terv és bármikor lehessen újratervezni, ha valami közbejön. Szép sűrű törpefenyők között mentünk, Seefeldben láttunk ilyet. Lehetett látni a csúnya felhőket, volt olyan hegy, aminek nem látszott a csúcsa. Láttuk, hogy esik, felkészültünk egy záporra is, mivel mindig megnézzük természetesen az időjárást. Igen, záporra voltunk felkészülve, de amit ezután kaptunk, na arra…….na arra..... nem voltunk felkészülve!! Most tulajdonképpen egy hosszú kisípolás következhetne, de én halál nyugodtan elviseltem a sorsomat, mégpedig azt, hogy három órán keresztül a szakadó esőben bandukolunk. Az elején, amikor még azt hittük csak egy zápor lesz, beálltunk egy fa alá esernyővel, de még olyan magasan voltunk, hogy nem igazán találtunk nagy fát. Innentől nem fényképeztem,  a cél, hogy minél hamarabb lejussunk. Kicsit volt csak lankásabb a lefelé út, de itt is kövek, gyökerek, néhol köteles megoldással lehetett csak mászni. Nehéz terep és iszonyatosan csúszós, kétszer el is estem. Tiszta sár lettem és a botot is eltörtem. Mentünk amilyen gyorsan csak tudtunk, de néhol megálltam, lenéztem, nagyon veszélyesnek találtam, még eső nélkül is. Ráadásul egyszer elfogyott az út, vissza kellett fordulni. A végén már kövesúton mentünk, gondoltuk az a biztos. Mikor megláttuk a síneket, kezdtünk örülni, valahol biztosan itt lesz már az állomás, ahol parkoltunk. Az eső egy pillanatra sem csendesedett. Váltóruhánk nem volt, úgyhogy egy szál plédben és egy törölközőben autóztunk haza, jól befűtöttünk, még a körömlakk is leázott a lábamról. A mai napra a szavam nem a gyönyörűséges, habár az is volt, de inkább a küzdelmes a jó szó.

Ez egy nagyon nevezetes túránk, sokat tanultunk belőle, de sajnos az időjárás jelentés néha nem pontos. Kell egy tutibb esőkabát!!!

A múltkor nem sikerült megtalálnunk a Steyr folyó eredetét, most próbálkozunk a Piessling folyóval, remélhetőleg megtaláljuk, az interneten láttam képeket róla. Elindultunk a Rossleithen – Sensenthemenweg-en, ami az itt lévő, még ma is működő kaszagyárról kapta a nevét, rengeteg országba gyártanak kaszákat, amik mind különböző szabvány szerint készülnek, többször is láttunk táblákat, ahol le voltak fényképezve a típusok, azt hiszem magyart nem láttunk. Különböző színes kis kaszák jelezték a túraútvonalakat, nagyon ötletes, úgy szeretem a kreatív embereket. A gyárat kívülről láttuk, úgy látszik szombaton nem dolgoznak. Azóta a tv-ben láttam egy filmet a gyárról, érdekes volt úgy nézni, hogy már jártunk arra.

 A folyóhoz elég hamar megérkeztünk, olyan kellemes hűvös levegő volt, párolgott a hideg víz a nagy melegben. Misztikus, ködös, párás, annyira tetszett!! Régi vízimalmot is láttunk és a világon a legnagyobb kasza is itt van. Nem kellett sokat mennünk és már ott is voltunk a Piessling Ursprung-nál. Egy barlang, ami előtt van egy kék, tiszta vizű tó, valami gyönyörűség!! A képek nem adták vissza mennyire szép ez a hely. Szerencsénk volt, mert szombat ellenére kevesen voltak, megint mindenki strandol, jól teszik! Itt is találtunk füzetet, amibe beírtuk, hogy itt is jártunk. Egy hatalmas malomkő asztalnál ettünk, töltődtünk minden értelemben, kicsit hiányoltam, hogy nem látom a hegyeket, bent voltunk az erdőben, konkrétan a szikla falakat lehetett látni. Azután kiértünk egy tisztásra, óóóóó a hegyek! Leterítettünk egy pokrócot, megpróbáltunk egy kicsit pihenni, de nekem nem igazán megy csak úgy feküdni, túl kíváncsi vagyok és nagyon szeretek túrázni( ezért sem tudok a strandon feküdni egész nap). Nagyon meleg volt és elég fáradtak is vagyunk általában, de ha pihenni szeretnék, akkor becsukom a szemem, de akkor nem látom a hegyeket!!?? Egyszerűen nem tudom nem nézni a hegyeket, nem tudok betelni velük. Azért mindig nálunk van a kis plédünk és persze rengeteg pad van, ahol néha elidőzünk.

Itt is van egy tó (Gleinkersee), persze hogy megnéztük. Már messziről láttuk a rengeteg sátrat, lakókocsit, az emberek mint a szardíniák, na ez nem a mi világunk. Éreztem a strand szagot, víz+naptej+száraz fű+valami sült kaja. Teljesen körbementünk a tavon, voltak kellemes helyek, árnyékosabbak is. A Seebach patak mellett mentünk tovább, egy jó kis helyet találtunk, kicsit lábat áztattunk, hűsöltünk.  Nem mentünk sokat, de ilyen melegben a 11 km is többnek tűnik.

Még elmentünk Windischgarsten-be, az információs irodáról lekéstünk, csak délig van nyitva. Gondoltuk megebédelünk valahol. Egy vendéglő árnyékos, kellemes kerthelyiségében ettünk, a pincér magyar, az étel átlagos volt.

 Hazafelé menet még megálltunk Klaus-nál, sokszor keresztül mentünk már a városon, van itt kastély is, egy hatalmas tó, itt folyik össze a Steyr és a Piessling. Van egy óriási duzzasztó, kicsit közelebbről is megnéztük, félelmetesen nagy. Tartalmas, tökéletes napunk volt.

Megérkezett a kánikula, úgy döntöttünk, visszatérünk Hinterstoder-be és kipróbáljuk a Kneipp-parkot. A túrázáshoz nagyon meleg van, csak kalapban tudok létezni ilyenkor. Szerencsére majdnem üres volt reggel a park. Indulás mezítláb!!!! Minden úgy történt, ahogy elképzeltük? Neeem! A víz iszonyatosan hideg ( kánikula ide vagy oda), konkrétan három másodpercig bírtam a vízben állni, mert azt éreztem, hogy letörik a lábam. Nem bírtunk benne menni, sőt mikor kijöttünk még jó sokáig zsibbadt, de azért próbálkoztunk. Gondoltam milyen jó lesz mászkálni mezítláb a vízben és a különböző nagyságú kavicsokon. A füvön és a homokos részen nagyon jó is volt, de a többihez szép lassan kell hozzászokni. Aztán láttuk, hogy mások is szenvednek, de volt aki egész jól bírta.

Elindultunk a tóhoz, úgy terveztük, hogy valahol még megállunk a folyónál és „pancsolunk”. Több jó helyet is láttunk, de mindenhol fetrengett (mi is erre vágytunk) valaki. Odaértünk egy fogadóhoz, de ilyen melegben nem kívántunk semmi meleg ételt. Meg akartuk keresni a folyó eredetét, a térkép jelöli ahol kifolyik a hegyből. Mentünk keresztül-kasul mindenen, de nem találtuk. Még a megolvadt hó kiszáradt medrében is sétáltunk, pici fehér kavicsokkal volt tele. Ahhoz képest, hogy pihenni akartunk valahol a Steyr partján, 14 km-t mentünk. Sajnos olyan sokan voltak, hogy nem találtunk jó helyet. Visszaértünk Hinterstoderbe, vettünk finom házi kézműves fagyit. Nem akartunk ennyit menni, így sikerült, azért nagyon jó kis napunk volt. A Steyr folyó gyönyörűséges!

Mikor megérkeztünk nagyon úgy nézett ki, a hegyen nincs valami jó idő, sok volt a felhő és valahol esett is. Nem volt hideg és mi elég elszántak voltunk, eldöntöttük ma mindenképpen túrázunk, már elég jól fel vagyunk szerelkezve eső ellen is. A Burg Altpernstein-től indult a túraútvonal, a várat nem néztük meg, nemrég voltunk itt. Az út elején találtunk egy hintát, vagyis egy fáról lelógó fakorongot, persze ki kellett próbálnom. Jó magasra lehetett lendülni vele. Rengeteg vadászlest és különféle kis kunyhót láttunk, elég sokra fel is másztam.

Elég hamar felértünk az Ochsenkogel-re (906 m). Egy nagy fakereszt van a tetőn egy kis fémdobozzal, amiben van egy füzet, ahova be lehet írni, hogy ott jártunk. Egy pad is van itt, de sajnos a kilátásért kivágtak egy nagy fát, ami nem volt igazán szimpatikus. Eléggé fújt a szél. Elindultunk a gyökér- úton, így neveztük el, a hegygerincen futott végig és mindkét oldalon meredeken lejtett a hegyoldal, érdekes élmény. Néhol a nap is kisütött. 

 Még egy hegytetőre fel akartunk mászni, a Hirschwaldstein-ra (1006 m). Eleredt az eső, de az út úgyis az erdőben vezetett tovább, csak a párát érzékeltük. Nagyon sűrű volt az erdő. A felhőbe is belementünk, olyan sejtelmes és furcsa érzés. Az út vége nehezedett egy kicsit, mert köveken kellett mászni, nagyon csúszott. Aztán jött a kereszt és az újabb füzet, asztal és pad. Lefelé még nehezebben másztunk a csúszós köveken, később pedig dagonyáztunk egy kicsit a sárban. Kellemes nap, szép táj, jót túráztunk.

Először megálltunk az Alpineum-nál, ahol van egy információs iroda, prospektusok, kiállítás, ajándékbolt. A városi kis színpadon a helyi fúvós zenekar játszott, belehallgattunk egy kicsit. Hatalmas táblákra voltak kiírva a különböző túraútvonalak, mind más színnel volt jelölve. A mienk a rózsaszín volt, Stodertaler Höhen-Runde a szép neve, de sokszor letértünk róla, nehogy már unatkozzunk a jól kitáblázott útvonalon.

Elég hűvös volt, de jól felöltöztünk, persze később megint vetkőzni kellett. Ez már úgy látszik csak így megy, beletanul ebbe is az ember szépen lassan. Megláttuk a Steyr folyót, valami gyönyörű színe van, halvány türkiz és nagyon tiszta. Egy kis hídon átmentünk, onnan már látszott egy Kneipp park. Ebben az időben ez csak fakíroknak ajánlott, mi egyből elterveztük, hogy 40 fokban visszajövünk és kipróbáljuk, biztosan jó kis hűsítő program, mezítláb mászkálni a vízben és a kavicsokon. Házak között mentünk, aztán kiértünk egy nagy tisztásra, ahol volt egy kicsi kápolna. Ezek a hegyek nem olyanok mint Tirolban, ott hatalmasak, majdnem félelmetesek de valami iszonyú nagy erő árad belőlük. Ez a Totes Gebirge kisebb, barátságosabb, kedvesebb, ha lehet ilyet mondani egy hegységről. Itt is vannak padok, lehet ücsörögni, nézelődni, erőt gyűjteni a további mászáshoz.

Egyre több emberrel találkoztunk, vagyis egy közkedvelt, könnyen megközelíthető tóhoz közeledtünk, a Schiederweiher tóhoz. Láttam képen az interneten, de az egyáltalán nem adta vissza azt a látványt. A tó is nagyon tiszta, színében a zöld minden árnyalata megtalálható, le kellene festeni. Annyi fantasztikus hely van Ausztriában, tíz élet is kevés lenne végig járni.

Elindultunk felfelé, tudtuk ott már nem lesz szinte senki, végül is a csend és a nyugalom amiért jövünk elsősorban. Keresztül mentünk egy szép tisztáson, kis mezei virágok között, maga az idill. Egy gazdaság udvarán is átmentünk, aztán kellett egy kis csokit tankolnunk, mert most jött a java, emelkedett az utunk rendesen. Amikor felértünk, természetesen pont ott ahol kellett, egy pad várt minket. Az ilyen padokról olyan nehéz felállni és tovább állni. De túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne akarjak tovább menni és még több szépséget látni. Visszafelé lámákat is láttunk az egyik háznál, de csak messziről. Itt is van libegő, nagyobb kabinokkal. Nagyon jól kikapcsolódtunk, ideális hely a lazításhoz. Jövünk még!

Bad Hall nagyon hangulatos kisváros. Sokan jönnek ide nyaralni, fürdeni, és még színháza is van. Fagyiztunk és sétáltunk egy nagyot a parkban. Olyan mint egy arborétum, tele öreg fákkal, virágokkal. Nem terveztünk semmit, csak mentünk amerre érdekeset láttunk, a Schloss Mühlgrub-ban pont egy rózsafesztiválba csöppentünk, rengeteg rózsát és kovácsoltvas kerti tárgyakat árultak. Szép kis fa lakóházakat láttunk útközben. Mindenki strandolt, a játszótér pedig üresen állt. Mindent kipróbáltunk, a lengő kötélpályás hinta, aminek nem tudom mi a becsületes neve, nagyon jó volt. Kicsit lazultunk.

A hazaúton megálltunk Innsbruck-ban, szerettünk volna kicsit körbenézni, ha már útba esik. Nem volt sok időnk, mert az út hosszú volt hazáig. Nagyon szép város, olyan mint Linz vagy Bécs kicsiben, csaaaak……. itt az utca végén magas hegyek vannak. Különleges. A Tyrol Kaufhaus parkolójában álltunk meg egy mélygarázsban, tökéletes volt, mert egyből a főtérre lehetett kimenni az áruházból. Viszonylag rövid idő alatt meg tudtuk nézni a város központját, fagyiztunk és a sok japán turistát kerülgettük, nagy volt a tömeg. Lementünk az Inn folyóhoz is, olyan színe volt mint a Balatonnak. Nagyon tetszik a város hangulata….bármikor költöznék.

Reggel először is megnéztem a Heidi rajzfilmet, kedves kis mese, ő is imádja a hegyeket és bele is betegszik amikor a nagyvárosban kell élnie.

Mára is túrát terveztünk, csakis, mi mást itt Tirolban. A pékségben vettünk egy-két finomságot és elindultunk a Geoweg-en, ami már Seefeld főterén elkezdődött. Hét állomáson vannak különféle kőzetminták, a táblákon le van írva mit kell tudni ezekről, pl. gránit, homokkő, kvarc. A Rosshütte felé indultunk, ami 1760 méter magasan van. A libegő és a kisvasút még nem üzemel, de nem is baj, mert gyalog mindenképp nagyobb élvezet a távot teljesíteni. Patak mellett mentünk, itt már lehetett látni a hegyeket, előttünk a cél, mögöttünk Seefeld és a hegyek körben. Nehéz volt az út, de a nehéz út végén mindig nagyobb az öröm. Lassan elértük a havas területet is. Teljesen pólóig le lehetett vetkőzni, de nagyon nehéz volt alkalmazkodni az időjáráshoz, mert néhol fújt a szél, akkor fáztam, ha felöltöztem melegem volt. Egész idő alatt öltözködtem, de egyáltalán nem zavart, mert a látvány, gyönyörűséges. Olyan közel voltak a hegyek, leírhatatlan, varázslatos érzés. A Rosshütte még nincs ilyenkor nyitva, de a teraszán az asztalok és a székek nincsenek lezárva, persze padok is vannak. Ettünk egy keveset, aztán elindultunk még feljebb, itt már egyre több volt a hó, nem vagyok nagy hó rajongó, de itt tetszett. Az út, amin szerettünk volna tovább menni, elég veszélyesnek tűnt. Nem akartunk térdig érő hóban szenvedni, visszafordultunk és egy másik utat kerestünk. Láttunk egy párt eléggé alul öltözve, ők arra mentek amerre mi terveztük, figyeltük őket egy darabig, de a lány, szegény kínlódott a hóban, le is maradt rendesen. Később láttuk őket, szerencsére túlélték.

A visszaút is nehéz, szerintem lefelé sokkal megerőltetőbb a térdnek, de a túrabot sokat segít. Megnéztük még a Wildsee-t, semmi különleges nincs a tóban, csak a háttérben a hegyek gyönyörűek. Van mellette egy erdős park, ahol mókust is láttunk, egyáltalán nem félt tőlünk, biztos sokan etetik őket. Ma 19 km-t mentünk.

 Május végén járunk, de az idő olyan mintha ősz lenne, esik egy hete és hideg van. A hegycsúcsokat eltakarják a felhők, mindig pont a legszebb rész van takarásban, nem látom a hegyeimet!!! Már azt kezdtük nézegetni a neten, hova kellene utaznunk, ahol esetleg jobb idő van.  De neeem! Nem megyünk sehova! Nem adjuk fel, elindulunk, akár esőben is. Tirolba jöttünk, ha ilyen az idő, az nem véletlen. Jól beöltöztünk és elindultunk a Gschwandtkopf felé. Ez egy közeli kis hegy, ahol sífelvonó is működik télen. Felértünk 1500 m magasra, ahol volt két fogadó, de persze még nincsenek ilyenkor nyitva. Nagyon változékony volt az idő. Kapucni fel…kapucni le…cipzár fel…cipzár le. Néha picit csöpörgött az eső, de az erdőben nem igazán éreztük.

Elindultunk Mösern felé. Kezdtem örülni, mert néha kisütött a nap. Végre! Itt-ott a hegyek csúcsai is látszottak.  Mösern nagyon szép kis falu, olyasmi, mint Alpbach. Egy pici kis templom, körben hatalmas hegyek, az orgonák virágoznak,sajnos otthon már elszáradtak. Mösern-ben van egy békeharang, óriási, amit minden nap 17 órakor megkongatnak. A kilátás az Inn völgyére csodás. Nagyon sok régi faházat láttunk, nem győztem betelni velük. Ilyenben fogunk élni, ez a cél!

 Indultunk tovább a Mösern See felé. Az a tó egy kis ékszerdoboz. Csodaszép. Rengeteg fa, nagyon szép és érdekes vízi növények, kacsák. Egy kicsit üldögéltünk, nézelődtünk, majd elindultunk vissza a szálláshelyünkre, szerencsére tömeg nem volt. Közel 20 km-t túráztunk. Még bementünk egy kicsit Seefeld központjába, tiroli termelői boltot kerestem. Tele volt olasz cuccal, de én autentikus tiroli sajtot, sonkát, vagy akár cukorkát akartam venni. Nagyon szeretem az olasz termékeket is, de nem értem hogy illik bele ebbe a miliőbe. Valószínű itt nagyon sokféle igényt kell kielégíteni.  Azért egy kis mézet és egy propoliszos krémet találtam.

Ma nem terveztünk nagy túrát, csak egy kis sétát a friss levegőn. Április elején még a kondíciónk nem az igazi, de ezen is igyekszünk változtatni. Majdnem teljesen fel lehet menni autóval a várhoz. Ez nem jellemző ránk, de egyszer-egyszer belefér. A vár mellett egy elkerített részen két kecske éldegél.

Bementünk a várba, de nem igazán lehet  látni semmit, mert szinte minden le van zárva. Diákok laknak itt, én nem szívesen aludnék itt egy éjszakát sem. Szerintem problémás fiatalok lehetnek,  később láttuk hogy nagy bőröndökkel mennek el egy busszal. A vár mögötti teraszra azért ki tudtunk menni, onnam csodálatos a kilátás. Még megnéztünk egy kilátót, ami kőből épült, de nem lehetett rá felmászni. Találtunk egy másikat is, de az még romosabb állapotban volt. Az erdő még nagyon kopár, de pár színes virágot lehet látni, bíztató. Rengeteg útvonalat jelző tábla van, itt aztán lehet jókat túrázni. Kellemes hely.