Megérkeztünk Grünau im Almtal központjába, a turista irodában megint prospektust kerestem és találtam is egy érdekes könyvet különféle múzeumokról. Van benne pár falumúzeum is, biztosan érdekes lehet. Az állomásnál parkoltunk. Kellemes, ideális kiránduló idő, de a magas páratartalom már itt is érződött.

Az  Alm  folyó is elég hideg , úgyhogy gondoltuk ma  nem nagyon fogjuk a lábunkat  áztatni.

(Hát de....csak egy kicsit másképp történt.) Az új hátizsákom első útja, igyekszem összeszokni vele. Egy elkerített rész mellett mentünk , ahol különböző állatok éldegéltek, tyúkok, libák, gyöngytyúkok. Innentől végig meredeken felfelé vezetett az utunk. Ez nekem „fekete öves” túra volt, mint végül kiderült, jó sok buktatóval és nehezítéssel. A táblára 2 és ¾ óra volt kiírva.

Rengeteg kis ciklámen virágot láttunk, én nem tudtam, hogy vadvirág, de kisebb mint a boltiak. Különféle táblák jelezték az irányt, némelyik nagyon szellemesen. Nagyon ritkán lehetett látni a fák közül a hegyeket, de olyan nehéz terep volt, hogy konkrétan szétnyavalyogtam az agyam. Tudomásul vettem, hogy edzettebbnek kell lenni egy ilyen túrához. El is határoztam, télen mindenképp edzeni kell a következő szezonra!!! Ez is egy gyökér-út, de ez iszonyatosan meredek. Sehol egy pad, de már annak is örültünk, ha mindketten közel egy szinten meg tudtunk állni egymás mellett. Néhol leültem egy gyökérre, vagy egy nagyobb kőre. Találkoztunk két fiú+ két kutya csapattal, aztán egy nagyon izmos vádlijú lánnyal, majd a hegytetőn még egy pasi+kutya párossal. Nem volt tumultus ( nem véletlenül). Tulajdonképpen egy nagyon keskeny, egyszemélyes ösvényen kellett végigmenni. Nagyon sűrűn voltak a jelzések, más irány szinte lehetetlen. Nagy koncentrációt igényelt,  legalábbis  tőlem  biztosan.   Nem tudom, hogy sikerült ennyit  rinyálnom  közben.

( Hááát igen! Tehetséges vagyok!) Egy vicces tábla nagyon tetszett, ami igazán találó: Hosenboden noch sauber? Ekkor még nem sejtettük mi vár ránk. Itt már 920 méternél jártunk, 1000 méter körül írta, hogy félidőnél vagyunk. Próbálgattam mondogatni magamnak, hogy az út a fontos, nem a cél, de valahogy nem tudtam meggyőzni magam. 1135 méter után jött egy szakasz, ahol kötél volt kifeszítve segítségnek, ez egy sziklás rész, csak így lehetett felmászni. Érdekes és izgalmas, na meg fárasztó. Aztán jött a felirat (vagyis mi mentünk a felirathoz, de még hogy….és mennyit!) 35 perc van még. Én nyávogtam kettőnk helyett is, próbáltam levenni a terhet mindkettőnk válláról. Innen már volt ám kilátás. Aztán még meredekebb sziklás, köteles, mászós. A 35 perces táblánál találkoztunk a két pasi+két kutya csapattal, ők már lefelé jöttek. Az egyik pasi odaszólt nekem, hogy mindjárt sikerül, azért az a mindjárt még elég hosszúnak tűnt. Felértünk végre! Nagy kereszt, füzet, beírás, evés, gyönyörű kilátás…….

Egy másik irányba indultunk lefelé, ami lankásabbnak látszott. Vagyis jól megterveztük, mert az nagyon fontos, hogy legyen mindig több terv és bármikor lehessen újratervezni, ha valami közbejön. Szép sűrű törpefenyők között mentünk, Seefeldben láttunk ilyet. Lehetett látni a csúnya felhőket, volt olyan hegy, aminek nem látszott a csúcsa. Láttuk, hogy esik, felkészültünk egy záporra is, mivel mindig megnézzük természetesen az időjárást. Igen, záporra voltunk felkészülve, de amit ezután kaptunk, na arra…….na arra..... nem voltunk felkészülve!! Most tulajdonképpen egy hosszú kisípolás következhetne, de én halál nyugodtan elviseltem a sorsomat, mégpedig azt, hogy három órán keresztül a szakadó esőben bandukolunk. Az elején, amikor még azt hittük csak egy zápor lesz, beálltunk egy fa alá esernyővel, de még olyan magasan voltunk, hogy nem igazán találtunk nagy fát. Innentől nem fényképeztem,  a cél, hogy minél hamarabb lejussunk. Kicsit volt csak lankásabb a lefelé út, de itt is kövek, gyökerek, néhol köteles megoldással lehetett csak mászni. Nehéz terep és iszonyatosan csúszós, kétszer el is estem. Tiszta sár lettem és a botot is eltörtem. Mentünk amilyen gyorsan csak tudtunk, de néhol megálltam, lenéztem, nagyon veszélyesnek találtam, még eső nélkül is. Ráadásul egyszer elfogyott az út, vissza kellett fordulni. A végén már kövesúton mentünk, gondoltuk az a biztos. Mikor megláttuk a síneket, kezdtünk örülni, valahol biztosan itt lesz már az állomás, ahol parkoltunk. Az eső egy pillanatra sem csendesedett. Váltóruhánk nem volt, úgyhogy egy szál plédben és egy törölközőben autóztunk haza, jól befűtöttünk, még a körömlakk is leázott a lábamról. A mai napra a szavam nem a gyönyörűséges, habár az is volt, de inkább a küzdelmes a jó szó.

Ez egy nagyon nevezetes túránk, sokat tanultunk belőle, de sajnos az időjárás jelentés néha nem pontos. Kell egy tutibb esőkabát!!!